2010. április 26., hétfő

Fotózás a kulisszák mögött

Mindig gondoltam, hogy egy modell élete nemcsak abból áll, hogy könnyedén végigsétál egy kifutón, és milliomos lesz belőle. Pénteken teljesen világossá vált számomra, hogy modellnek lenni nehéz feladat és hatalmas kihívás.

Hogy miért mondom ezt? Pénteken részt vettem egy fotózáson, és elmondhatom, hogy ez a kb. 3 óra olyan szinten kifárasztott és lemerített, mint fél óra a futópadon, csak persze másképp. Először is írnék kicsit az előzményekről: egy ismerősöm írt nekem Facebook-on, hogy lenne egy fotózás a Glamour magazinnak, és mivel ő megy, beajánlott engem is. Két perc gondolkodás után rájöttem, hogy ebből csak tanulhatok, így elvállaltam. Péntek reggel 7-kor felpattantunk a vonatra, és elindultunk a magazin szerkesztőségébe, ahol sminkesek, stylistok, és egy fodrász várt ránk. Nagy élmény volt már az is, hogy a helyszínen lehettünk, és persze az is, hogy olyan szakértőkkel "dolgozhattunk" együtt, mint az egyik kedvenc stylistom, Kökény Niki. Először ruhát választottak nekünk, majd a sminkes vett kezelésbe minket. Soha nem volt még rajtam ilyen vastag réteg alapozó, így elég kényelmetlenül éreztem magam (nem voltam elég meggondolt, és telefonáltam egyet.. az eredmény: vastag, letörölhetetlen púderréteg a kijelzőn), a később sietve vásárolt arctisztító kendő azonban megmentett. Smink után egy fodrász átszárított kicsit a hajunkon, majd némi várakozás, és végül az átöltözés után a metró felé vettük az irányt, és meg sem álltunk az Operáig. Nagyon viccesen festhettünk: Pintér Judit, a stylist, és a sminkesek hatalmas bőröndökkel, míg mi félig-meddig már a kiválasztott ruhákban és erős sminkben utaztunk.

Útban a helyszínre

A helyszínen sokként ért minket a beígért napsütéses, meleg idő helyetti alig 12 fokos hőmérséklet, mivel a fotósorozat a magazin egyik nyári számába készült. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy vékony, nyári ruhákba kellett átöltöznünk, ami eléggé nehezünkre esett. Én kék és fehér ujjatlanban, halásznadrágban és szandálban voltam, amiben persze még egy jókora sárkupacba is sikerült belelépnem, hogy teljes legyen a kín. Hamarosan megérkezett a fotós is, akiről végül kiderült, hogy ő Sárosi Zoltán, aki többek között a Marie Claire-nek is gyakran dolgozik. A fotózás egy idegenvezetésről szólt, így a feladatunk annyi volt, hogy sétálgassunk a zebrán, térképekkel és fényképezőkkel a kezünkben. Ez néha nagyon vicces volt, mert ha jól tudom, még egyikünk sem modellkedett korábban. Gyakran volt olyan helyzet, hogy nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, vagy épp rosszul csináltunk valamit. Legviccesebb talán az volt, amikor a fotózás kellős közepén felsikított az egyik lány, hogy "Jaj, az épületek helyett magamat fényképeztem!". Úgy elkezdtünk nevetni, hogy azok a képek valószínűleg nem sikerültek túl jól. Néhány oda-vissza sétálgatás végül elég volt ahhoz, hogy egy jó kép mindenképp készüljön, így megkönyörültek rajtunk, és hazamehettünk. Be kell vallanom, életemben nem nyújtott még ilyen élményt az, hogy felvehettem a tornacipőmet. Hipochonder énem azért persze felülemelkedett, és már láttam is magam előtt azt a betegséghalmot, ami a hideg idő miatt rám vár, de szerencsére megúsztam egy kis köhögéssel.

A mosoly a baseballsapkának szól

Tekintve, hogy én alapjáraton még egy igazolványkép-fotózáson is feszengek, nem számítok túl jó képekre, viszont optimista módon azért bízom a Photoshop varázserejében, hátha. Mindenesetre nagy élmény volt, jó lehetőség, és persze hatalmas móka. Azt egyelőre nem tudom, hogy melyik számban, és milyen anyag kapcsán jelennek meg a képek, de ha megtudok valamit, mindenképp szólok.

3 megjegyzés:

Berta írta...

De mázlista vagy, hogy egy ilyenen részt vehettél!

Regina M. írta...

Önként lehetett jelentkezni (egyedül én voltam így, aki nem küldött nekik képet), szóval ha legközelebb figyelsz, talán te is eljutsz a következőre. :)

bari írta...

jaj most irigyellek nagyon :)