2009. október 18., vasárnap

A nagy Psycho-körkép

Figyelem! A következő cikkben számos spoiler is helyet kapott, így ha még nem láttad a filmet, és ráadásul még érdekel is, ne olvass tovább!

Kicsit furcsa lesz ez a bejegyzés a sok divattal kapcsolatos írás után, ám mivel a blog címében ott van az a bizonyos 'art' szó is, azt sem árt elhanyagolni. A következőkben az egyik kedvenc filmemet, a Psycho-t fogom boncolgatni, mely szerintem a filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Első hallásra számomra elég meglepő volt, hogy a filmből összesen 4 rész készült, plusz egy remake. Ezeket próbálom most elemezgetni, de ígérem, igyekszem nem lelőni a poént.

Az eredeti Psycho ugyebár egy 1960-as Hitchcock-film, ezzel valószínűleg senkinek nem mondok újat. Láthatjuk, hogy elég régi filmről van szó, viszont én sokszor elgondolkozom azon, hogy ha a mi, horrorfilmeken edződött generációnkra is ilyen hatással van, vajon mit szólhattak hozzá akkoriban. Alfred Hitchcock egyébként kifejezetten megtiltotta, hogy a főcím után bárkit is beengedjenek a vetítésekre, valamint a film előtt és után is arra kérte a közönséget, hogy ismerőseiknek ne beszéljenek a film végéről. Talán ennek köszönhetően lett a Psycho vége az egyik legmeghökkentőbb befejezés a filmtörténetben. Én legalábbis teljesen le voltam döbbenve, mikor először láttam. A film hamarosan igazi legendává nőtte ki magát, a híres zuhanyzós jelenetet számos feldolgozásban láttam újra, humoros és kevésbé szórakoztató formában is. Láttam már például a Simpson családban, a Charlie és a csokigyárban, ez is egy példa arra, hogy a Psycho nemcsak a komolyabb műfajokra volt hatással.


A film második részétől nem vártam túl sokat, a filmet ugyanis (szinte magától értetődően) nem Hitchcock rendezte, hanem Richard Franklin. Norman Bates-t továbbra is Anthony Perkins alakította, és feltűnt a Lila Crane-t alakító Vera Miles is, immár Lila Loomis-ként. A történet szerint 22 év telt el a Bates-házban történt borzalmak óta, Norman pedig a kezelést követően visszatér az otthonába, hogy tiszta lappal induljon. A dolog természetesen nem ilyen egyszerű, miért is lenne, megjelenik ugyanis Lila és annak lánya, Mary, és elhatározzák, hogy Normant az őrületbe kergetik. Bizonyára senkinek nem okoz meglepetést, hogy ez sikerül is.
A harmadik rész 1986-ban, a második után 3 évvel készült Anthony Perkins rendezésében. A történet itt sem különbözik sokban az eddigiektől: csinos lány, beteg fiú, zsaroló anya. Ez a rész valamivel akciódúsabb, mint az eddigiek, ám amikor már századszorra hallottam az "Anya! Úristen! Vér!" kiáltást (mellyel persze a 4. részben is találkozunk), akkor akaratlanul is elnevettem magam. Ebben a részben Norman egyre közelebb kerül a mentálisan instabil apácához, Maureen-hoz, az pedig kifejezetten újdonságként hatott, hogy a lány nem közvetlenül Norman keze által halt meg, bár őt már igazán életben hagyhatták volna. A történetben helyet kapott egy kíváncsi újságíró, és egy szakadt srác is.


A negyedik részt már csak valamiféle perverz kiváncsiságból néztem meg, bíztam benne, hogy az "A kezdetek" alcím kecsegtet valami jóval is. Habár a film ijesztőre sikerült, még így is nevetséges volt, és legfeljebb a Z-kategóriába sorolnám. Azon kívül, hogy megismerhettük Norman múltját (melyet igazából már régen ismertünk) egy betelefonálós rádióműsorba foglalva, a film ugyanazokat a kliséket vonultatta fel, melyeket az előző 3 rész bőven részletezett már. A film vége még tartogatott némi izgalmat, ám az idétlen múmia a legvégén azt a kis élményt is elrontotta.
És íme a bónusz, az 1998-as Psycho. Gus Van Sant ugyanis kockáról kockára leforgatta az eredeti filmet, csak persze más színészekkel, helyszínnel, és színesben. Eleve nem értem, hogy erre miért volt szükség, ráadásul a szereplők is túlságosan ellenszenvesek (pl. Vince Vaughn, mint Norman Bates). A zuhanyzós jelenet például nagyon durván el lett rontva, valami érthetetlen okból Bernard Herrmann egyébként zseniális zenéjét késleltetve indították el benne, ami az egész hangulatot odavágta. Összehasonlítási alapként mindenesetre érdekes, valamint biztos jobban tudtam volna értékelni, ha nem láttam volna előtte az eredetit.


Remélem azoknak, akik még nem látták (és figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetést), és azoknak is, akik már látták a filmeket, sikerült kedvet hoznom hozzájuk, az elsőt viszont mindenképp nézzétek meg, felüdülés lesz a mostanában jellemző Ben Stiller-Rob Schneider vonal után.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia! Bocsi, hogy ide írok, de melyik szám van a BTW klip elején?:D Mióta kirtad gondolkozom rajta!

Regina M. írta...

Szia!
Bernard Herrmann "Vertigo theme" című filmzenéje. :)